HEO

Kelt az I. nagy Covid-járvány 3. hullámának idején, mikor a Föld lakossága először szembesült egy nagy világjárvány minden nyűgével, bajával, túl a lázon, a torokfájáson, a köhögésen, túl a göthösségen azzal is, hogy az interneten félinformációk keringenek, a kormányok kijárási tilalmat vezetnek be, ahol pedig nem, ott kötelező az egészségügyi maszk használata, és a kétes hátterű és hatékonyságú, de üzleti szempontból jó hatásfokú oltóanyagokról már nem is beszélve.

A társadalom egy része összeesküvés hívő lett, egy másik, vagy épp ugyanaz pedig világvégét vizionált, amit jól jelzett, hogy a boltokban elfogyott a wc-papír, sőt, a polcokat úgy általában is kisöpörte a jónép, az az istenadta nép, melyet vezetői mindenáron, de főképp látványosan meg akartak menteni. Nem volt ez máshogy Tómezővárosban sem.

– Jolánka! Tepertős pogácsa van? – kérdezte a polgármester, a helyi operatív stáb vezetője.
– Igen, polgármester úr, zéró kóla is – súgta oda maszkja mögül a titkárnő.
– Ne hülyéskedjen már, Jolánka, vegye már le azt a vackot, vagy beszéljen hangosabban, nem értek semmit abból amit motyog! Magácska tudja, hogy nem az igazi már a hallásom... Idebent nem kell ez a maszkmizéria, kamera sincs.

Jolánka az álla alá húzta a maszkot, közelebb hajolt a polgármesterhez, s úgy mondta halkan, közvetlen annak fülébe: – Cukormentes kóla, főnök, a fogyókúrája miatt…

– Ááá…, jól van, jól van – dörmögte a főnök a bajsza alatt, majd felemelkedett és fennhangon folytatta: – Az ülést megnyitom, úgy látom itt van már mindenki. Kovács igazoltan távol, de ő majd bejelentkezik a Facebookján keresztül, remélhetőleg a dubai szállodájában van wifi, és nem jár úgy, mint én a múlt héten, mikor síelni voltunk a Gizivel.
– Polgármester úr, legyen szíves! Elnézést kérek, de lehet, hogy közben majd ki kell mennem – jelentkezett, majd szólt közbe zavartan a legfiatalabb stábtag, a polgármesteri hivatal egyik ügyintézője.
– Gogolák, ez komoly? Intézze el most! Állandóan ilyenkor jön magára…
– Dehogy, polgármester úr, nem kell WC-re mennem, egy hívást várok La Manchából, a spanyol testvérvárosunkból. Az ottani operatív törzzsel egyeztetjük a tapasztalatainkat.
– Rendben, az fontos. Szeretem, amikor ilyen előremutató dolgokat művel. Aztán majd szóljon rá a Robira, hogy adják le a Facebookon is, hogy beszélt ezekkel a spanyolokkal. Hadd lássák a népek, hogy mi mennyire rajta vagyunk az ügyön – és közben az iratai között turkált. – Ja, sokkal jobban, mint ezek odafönt valaha is lesznek. De ha már itt tartunk, vágjunk is bele! – azzal kiemelt egy paragrafusokkal teleírt lapot a dossziéjából. – Ahogy már mindenki értesült róla, igen tisztelt elnökünk új rendeletekkel lepett meg bennünket húsvét alkalmából...
– Már bocsánatot kérek, de nekem nem az elnököm! – vágott közbe ezúttal a legidősebb stábtag, egy veterán képviselő. - És pláne nem tisztelt!
– Lépjünk már ezen túl, Gézukám, ezt minden alkalommal kikéred magadnak.
– Igen, de csak a jegyzőkönyv végett.
– A jegyzőkönyvbe ezt már a 3. alkalom óta nem visszük föl. Igaz, Jolánka?
– Igen, tetszett a polgármester úrnak kérni, és én azóta nem írom fel Géza bátyám ilyen irányú hozzászólásait.
– Már pedig én ragaszkodom hozzá! – ugrott fel Géza bátyám korát meghazudtoló fürgeséggel.
– Gézukám, az egész város tudja rólad, hogy nem vagy kormánypárti, a miniszterelnökünket pedig kifejezetten utálod. Számtalan felvétel van, hogy tüntetsz ellene. Kinek akarod még bizonyítani? Inkább nézzük meg, ezúttal milyen agyszülemény pattant ki a fejükből. Aszongya hogy, olvasom…

Ekkor megzizzent Gogolák lenémított telefonja, a spanyol fél volt az. A fiatal önkormányzati ügyintéző óvatosan felállt, készüléke kijelzőjére mutatott – mintha látnák is a többiek, hogy ki hívta –, majd szépen kioldalgott a teremből. Amint becsukta maga mögött az ajtót, fogadta a hívást és üdvözölte távoli kollégáját, aki Európa másik peremén állt csatában a démonokkal. Tíz percig, ha tartott az eszmecsere, mire Gogolák visszatért, úgy tűnt, odabent már minden elrendeződött.

– No, csak hogy újra körünkben üdvözölhetem, Gogolák – fogadta némi gúnnyal a polgármester. – Mi már maga nélkül is épp végeztünk.
– Elnézést, polgármester úr, Miguel de Cervantes covid-ügyben… – felelt megszeppenve a bátortalan ügyintéző.
– Már megint mit makog itt nekünk?! Mi kell magának, milyen szer van, ami tesz majd covid ellen?
- Nem, nem, polgármester úr - hebegte Gogolák, és még jobban összerezzent, ahogy minden szempár kérdőn szegeződött rá az asztalnál -, nincs semmilyen szer, señor Cervan… - próbált magyarázkodni Gogolák, de láthatólag teljesen hiábavaló módon.
- Most meg már szenior! – horkant fel a polgármester. – Fogalmazzon normálisan, Gogolák! Mind mennénk már haza vacsorázni. Becsülöm én, hogy három diplomája van, meg hat nyelven beszél, de ne kelljen már még egy plusz tolmács is maga mellé, hogy lefordítsa azt, amit maga lefordított. Szenior, szenior. Miféle szenior?
– A szeniornak szerintem az öregeket mondják – próbálta meg szikrájában eloltani a fellobbanó feszültség tüzét Jolánka. – Tetszik tudni, nálunk a szomszédban Gyuri bácsi is szeniornak mondja magát. Teniszezik az öreg még mindig, pedig már ötven is elmúlt, és folyton szenior teniszversenyekre jár, így szokta mondani. Állandóan ezzel dicsekszik...
– Értem én, Jolánka, maga szerint akkor én is öreg lennék? – tört ki a nevetés a polgármesterből. – A múlt hónapban múltam ötvenöt.
– Jaj, polgármester úr! Tudja, hogy nem úgy gondoltam. Maga még fiatal, kicsattan az egészségtől. A covid se fogott magán – hízelgett Jolánka.
– Na ugye?! – ölelte magához a dicséretet a polgármester. – De tudja mit, jó hogy mondta ezt az öreg dolgot. Foglalkoznunk kell vele! Odafönt csak papolnak róla, hogy megvédik az idősebb korosztályt, aztán amikor döntéseket kéne meghozni, nem tesznek semmit.
– Úgy is van – értett egyet a mondottakkal Géza bátyám az érintettség és az ellenzékiség okán egyaránt –, ezek nem kormányoznak, csak kullognak az események után. De mi majd megmutatjuk nekik!
– Mi az, hogy majd? Már most megmutatjuk! – folytatta a polgármester. – Megmutatjuk, hogy ez a város törődik az idősebb polgáraival, köztük a szenior sportolóival is! Figyeljenek csak: azt ugye tudjuk, hogy az idősebb korosztályt veszélyezteti leginkább a covid. Továbbá az is tudott, hogy sportolóink számára engedélyezett az edzés, rájuk nem vonatkoznak a kijárási korlátozások. És itt jövünk mi! - emelte föl a hangját, mert egyre jobban tetszett önmagának saját ötlete. - Én az öreg sportolókkal kivételt tennék e kivételben! Ha jól végiggondoljuk, nekik nem volna szabad ilyenkor közösségi helyekre, mindenféle edzésre járniuk, természetesen csakis a saját érdekükben. Én se megyek ide, meg oda: ülök a seggemen. Ide is csak muszájból jövök be - ám gyorsan korrigálta is magát, nehogy muníciót adjon az ellenzéki stábtagoknak a legközelebbi kampányhoz -, meg persze kötelességtudatból. Száz szónak is egy a vége, a szeniorok maradjanak csak otthon, mint a többiek! Ha meg valamelyikük nagyon akar mozogni, akkor futkorásszon az utcán, abba már nem szólunk bele. Persze szigorúan maszkban!
– Polgármester úr, tömegsportolás közben nincs államilag előírva a maszkhasználat – szólt közbe javító szándékkal Jolánka.
– Persze, persze, kicsit belelovaltam magam ebbe a védelem izébe már megint, természetesen olyankor nem kell maszk – ismerte el tévedését a polgármester. – Akkor ezt nehogy belevegyük a helyi rendeletbe, figyeljen rá, Jolánka! – kérte meg a titkárnőt immár teljesen lehiggadva. Ezután szép lassan a gondolataiba merült, és az őszinte büszkeség bizsergető érzése töltötte el: ’Ismét megmentettünk pár helyi polgárt. És magunktól! Nem vagyunk mi se rosszabbak, mint a föntiek!’

Az operatív stáb gyűlése ezzel gyakorlatilag véget is ért, ki-ki vett még magához egy-két tepertős pogácsát, egy kólás vagy egy ásványvizes üveget, aztán mindenki elindult kis elemózsiás csomagjával hazafelé. Egyedül Gogolák maradt még ott tipegve-topogva, a pillanatot várva, hogy a polgármester észrevegye őt:

– Elnézést, polgármester úr, azt szeretném mondani, hogy señor Cervantes…
– Jaj, Gogolák, hagyja már abba ezt a felesleges szélmalomharcot, amit már megint leművel itt nekem. Pont úgy pörgi túl ezt a helyzetet is, mint ahogy szokta, de idővel majd kopik ez a lendület magánál is. Már egy éve itt dolgozik nálunk, figyelhetne jobban is, milyen a hatékony munka menet. Megvan a határozat, Jolánka legépeli, és küldi ki a Facebookra, ennyi. - Majd atyaian a fiatal ügyintéző vállára tette a kezét: - De nyugodjon meg, semmi gond nincs magával, csak ügyeljen a hólyagjára.
– Rendben, polgármester úr, értem, akkor majd legközelebb, de a szenior sportot azért csak nem kellene korlátozni, hisz épp...
– Gogolák! Úgy látom, maga tényleg nem bír leállni, nem ismeri föl, hol a határ... - fordult át kedélyesből kissé haragosba a polgármester hangulata, miközben az ügyintéző csontos vállát is szorosabban markolta már. - Idehallgasson, Gogolák! Maga ne okoskodjon, az öregek meg ne sportoljanak! Ilyen időkben mindkettő árt az egészségnek!

© Hajdú Ervin Ottó
2020, 2024
Illusztráció: Microsoft Bing AI képgenerátora