HEO

Szép őszi délelőtt volt, a nap lapos sugarai sárgán simultak rá a magas tölgyfák lombjaira. A szél nem mozdult, nyugodt, festői volt a csend. A tömeg is csak halkan pusmorgott, mindenki visszafogottan várta, hogy elkezdődjön a szertartás. A ravatalozóban a pap már a helyén állt, a nyitott koporsó végén, kezében imakönyvével, s a lapok közé rejtett jegyzeteivel. Gondolatban még egyszer végigfutott beszédén, az elhunyt dolgos életén. S közben a szépszámú gyásznépet nézte, ismerőst és ismeretlent. Úgy látszik, sokan szerették Valériát.

Az atya is nála vágatta a haját.

Ahogy körben szépen gyűlt az emlékező embersereg, egymás mellé sodort az élet két régi ismerőst:
– Szomorú ez, Erzsikém, hogy ennyi év után itt kell találkoznunk!
– Bizony szomorú, Rózsikám. Egyre többet kell mostanság temetőbe járnom, gondolom neked is.
– Ne is mondd!... – sóhajtott Rózsi, és felidézte magában halottainak sorát, akiktől az elmúlt években búcsúzott el. Legutóbb épp az elhunyttal együtt közösen álltak ugyanitt. Szívszorító volt e gondolat, próbált is tőle szabadulni: – Jól nézel ki, elegáns vagy, mint mindig!
– Köszönöm, de te sem változtál semmit – viszonozta a hízelgést Erzsi. Utána csendben maradtak.

A pap az órájára nézett, közelgett az idő. Megpöcögtette a mikrofont, mire a hangfalak sercegve recsegték tovább a zajt a gyászolók felé. A kavicsos sétányon egy-két későn jövő lépte csikorgott még, összemosva sietségüket a város tompa morajával.
E lassan múló percek alatt Rózsi azt remélte, hogy Erzsi folytatni fogja a megkezdett beszélgetést. A szeme sarkából sandított rá, stílusos kis fekete kalapját nézte, aranykeretes szemüvegét, és úgy általában az arcát, melyen azért látszott a kor. ‘Hál’ Istennek, ő is öregszik.’

Ám hiába várt. Nem is bírta tovább, ő szólalt meg:
– Szegény Vali, megdöbbentő, ami történt! A múlt héten voltam nála daueroltatni, teli volt energiával!
– A fodrászod volt?
– Igen, az, már legalább harminc éve. Több is az már, majdnem negyven!
– Én csak látásból ismertem, de…
– De ő nem csak a fodrászom volt, barátnők voltunk, rendszeresen összejártunk… – vágott közbe Rózsi, annyira ki akarta önteni a szívében felgyülemlett bánatot. Ám ahogy eljutott a tudatáig, mit is mondott neki Erzsi, hirtelen elapadt benne ez a vágy. Tekintetét ezúttal már kérdőn szegezte a másikra, mélyen keresztül nézve a drága szemüvegkereten: – Ha neked se nem ismerősöd, se nem rokonod Vali, akkor miért jöttél el a temetésére?
– A fia végett. Karcsi a munkatársam volt a hivatalban, nála láttam a gyászhirdetés. Néha még összefutunk egy kávéra, pletykálni a benti dolgokról, úgy éreztem, el kell jönnöm – válaszolt, miközben benne is megfogalmazódott egy kérdés: – Azt viszont sosem említette, hogy az édesanyja még dolgozik. Valéria is nyugdíjas volt már, mint mi, vagy nem?
– Persze hogy az volt, már vagy tíz éve. Egyidős volt velünk.
– És még dolgozott? – hitetlenkedett Erzsi.
– Dolgozott bizony! Elég sokat, szerintem kicsit túl is hajszolta magát. Mondtam is neki mindig, de hát nem hallgatott rám, de még a gyerekeire se. Azt mondogatta, hogy unatkozna otthon egyedül a panelban, no meg a nyugdíjkiegészítés sem jött rosszul neki. Nem vetette fel a pénz a férje halála után, a gyerekeinek meg nem akart a terhére lenni – s vett egy nagy levegőt bánatában.
– Értem.
– Hétköznaponként többnyire bent volt a szalonban, de sokszor még a hétvégén is. Senkinek nem tudott nemet mondani, még ha a legelképzelhetetlenebb időpontban is keresték.
– Hát, nem vagyunk egyformák – állapította meg Erzsi fanyar komorsággal.
– Nem, de ő ilyen volt! – válaszolt Rózsi határozottan, mintha meg akarná védeni barátnőjét. – Hallgasd csak, Gábor atya elkezdte a búcsúztató.

– … és unokái: Laura, Marcell és Luca – sorolta rezgő hangján a pap –, akiket rajongásig szeretett, és ha tehette, minden szabadidejét velük töltötte. Búcsúznak tőle mind a rokonok, a szomszédok, a jóbarátok, és búcsúznak tőle szeretett munkatársai a fodrászszalonból – itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, fürkészőn felnézett, mintha a kollégákat kereste volna, akiket ő is jól ismert, aztán folytatta.
– A család mellett a munkájának élt, FODRÁSZ volt ő, csupa nagybetűvel. Már kislány korában tudta, hogy ez lesz a foglalkozása, hisz édesanyja és nagymamája is fodrásznő volt. Az általános iskola elvégzése után szülei be is íratták a 628-as Ipari Szakmunkásképző Intézetbe, melyet végig kitűnő bizonyítvánnyal végzett el. Kiemelkedő eredménnyel képviselte városunkat a Szocialista Szakmunkások 1970-es országos versenyén. Első helyezett lett a szakmák összevont kategóriájában, amire egész életében büszkén emlékezett vissza, az ott kapott oklevelét a szalon falán őrizte.
– 1971-ben állt munkába édesanyja mellett a fodrászszövetkezetben. Ott kezdte meg felnőtt életét. Később ott ismerte meg férjét, de ott köttetett meg számára számtalan barátság is munkatársai és vendégei révén. A több mint ötven évtized alatt megannyi lélekemelő élménnyel gazdagodott e közösségnek köszönhetően.
– A szövetkezetben élte meg a rendszerváltást, és annak szalonná alakulását is. Ekkor lett kénytelen-kelletlen egyéni vállalkozó. Ám egy valami sosem változott: a kuncsaftjai iránt mutatott végtelen elkötelezettsége.
– A nyugdíjas évei eljövetelével ő továbbra is a szalonban maradt. Hajtotta a munka szeretete, és hogy kiegészítse kis fizetségét, melyet egy élet szorgos munkája után szűken mérve kapott az államtól.
– Élete során több tízezer vendéget szépített meg – rezgette tovább az atya az utolsó útra kísérő szép mondatait, mikor metsző hangon megszólalt valahol egy telefon! Egészen közelről kürtölte szerteszét a ‘Csak az jöjjön’ című LGT sláger érces dallamát.

Az atya rosszallóan nézett körbe, aztán próbálta folytatni: – Ha kellett, hétvégén is dolgozott, soha senkinek nem mondott nemet…

De a telefon egyre csak zenélt: “... aki tudja, hogy végig…csinálja, csak az jöjjööön, csak az jöjjön…” – és kezdte elölről megint.
– Anya, ez nem a nagyi mobilja? Pont ugyanez a csengőhangja – szólalt meg Luca édesanyja kabátját rángatva.
– Szerintem is a nagyié – nyugtázta Marcell –, ezt a számot velem állíttatta be. Ja, és mellesleg a koporsóból szól.

A pap a gyerekekre nézett, majd a halottra, végül a mögötte álló temetőszolgára.
– Béla, hogy maradhatott ez ott?! – préselte ki fogai között a számonkérést. – Vegye ki és némítsa el azonnal!
Béla szolgálatkészen el is indult volna a koporsó felé, ám ekkor Valéria haláli nyugalommal felült koporsójában. Lehúzta arcáról a leplet, és a füléhez emelte a telefont. A rémült pap lélegzete elakadt, egy szó sem tudta elhagyni a száját. A sokadalomra a megrökönyödés síri csendje telepedett egy pár sikollyal vegyítve. És Béla sem mozdult, megemelt lába megmeredt a levegőben.

– Szervusz Ágikám, Vali vagyok… – köszöntötte a hívót a halott. Pár másodpercig csendben hallgatta őt, azután folytatta a kívülállók számára egyoldalú párbeszédet:
– Ne haragudj, most nem tudlak vállalni, temetésen vagyok.
– Hogyhogy kién? Hát a sajátomon!
– Dehogy viccelek, tényleg meghaltam. Szombat reggel bent a szalonban, két kuncsaft között estem össze. Te nem hallottál róla?
– Persze, hogy nem haragszom, egyáltalán nem gond, hogy nem jöttél ki.
– Nagyon jólesik, hogy te csak bennem bízol meg, de …
– Jó, rendben! Ha ennyire szeretnéd, akkor most utoljára még elvállallak. Gyere 14:30-ra a huszonkettes parcellához, a főbejárattól balra, az új kiosztáshoz.
– Na, szia, Ágikám, le kell tennem, dolgom van – azzal ki is nyomta a hívót, maga mellé tette a telefont, és fáradtan megjegyezte magának: – De most már aztán tényleg ez lesz az utolsó!

A fülénél megigazította a frizuráját, hogy biztosan úgy álljon, ahogyan annak ilyenkor állnia kell, aztán szép nyugodtan visszadőlt a koporsójába. Arcára húzta a leplet, majd odaszólt a papnak: – Csináljuk végig, Gábor!

© Hajdú Ervin Ottó
2026.