HEO

Pár napja a neten keresgéltem valamit, és eközben egy másfél éves újságcikk fotója került elém, alatta a címmel: ’Addig fotózzunk, amíg lehet!’ Rá nem kattintottam, de pár pillanatra elgondolkodtam, miről is szólhat az írás. Talán az AI által generált képek dömpingjéről, hogy a közösségi oldalakon szembejövő fényképek, illusztrációk nagy része már gépileg generált, nem hús-vér fotós, grafikus munkája? Hogy egyre nagyobb a digitális zaj, és hogy egyre nehezebb kitűnni belőle. Hogy most éljük azokat az éveket, amikor még van értelme fotózni, hisz nemsokára már mindent egy szoftver fog elébünk köpni? A szomszéd mi-is-voltunk-itt nyaralását, a huszadik ismerős nem-is-tartozik-rád szülinapi tortáját, a kereskedő ugyanolyan-mint-másé portékáját, a politikus igaz-hamis-csak-szekértábor-kérdése üzenetét. Szóval néhány másodpercre elmerengtem, aztán léptem is tovább, folytattam a keresést.

Viszont ez a digitális zaj több fotós ismerősömre is hatással volt már, ha végképp nem is rakták le fényképezőgépüket, de történt egy határozott visszalépés részükről, és feltették azt a polcra porosodni. Onnan meg csak akkor veszik le, ha az föltétlenül szükséges, ha összejött a család, vagy ha eladnának valamit, és fel kell tolni a Marketplace-re. Közben meg az élet maga is rohan, az sem kedvez az önfeledt alkotásnak. Az megmarad a gépeknek, ők ráérnek...

Csak úgy mellékesen, te azt tudtad, hogy az AI megjelenése óta évente annyi kép készül mechanikusan, mint a fotózás megjelenése után eltelt 150 évben összesen? És ezen műképek mennyisége ráadásul exponenciálisan növekszik is, végérvényesen elárasztva mindent, már most érezhetően megváltoztatva a fotós piacot. Téged nem érint? És az, hogy az AI-t kiszolgáló számítógépek évente több energiát fogyasztanak, mint egy közepes ország, több vizet, mint a világ teljes palackozott víz fogyasztása?

Szép új világ.

De mifelénk még van víz, hát a két ünnep között lementem a strandra, úszni egyet. Kint a didergő téli hideg, bent a melegvizes medencében az üdítő forróság levezetésképp. Jólesett ott ücsörögni, hisz a nap fényesen sütött ránk, csipetnyi mini wellness, szoktam volt mondani. Ám ahogy minden jónak vége kell, hogy szakadjon egyszer, így a brügölésnek is.

A strandon kívül a fagyos szél kísérte utamat. Sapka a fülemre húzva, állam a kabát gallérjába dugva, kezemen kesztyű. Így sétáltam hazafelé, jó tempósan, hogy ne fázzak. Ahogy elhaladtam az útba eső üzletközpont mögötti szervizúton, a szemem sarkából észrevettem, hogy [PROMPT]: egy üveg lemezből készült bolti bemutató panel áll az aszfalt járdán, közvetlenül a fehér, trapézlemez falú raktárépület mellett, azzal párhuzamosan. Az állványnak guruló kerekei voltak. Az üveglemezbe sorban kis rudak voltak rögzítve, 6×6 darab, szabályos elrendezésben. És az egészet a metsző napfény világította meg balról, érdekes árnyékot vetve a háttér bordázott falára.

Mindig is szerettem az ilyen fényjátékokat lefotózni. Most is kiemeltem a fejem a kabát melegéből, s ahogy lépkedtem tovább, az árnyékok ritmikus játékát néztem. Azonban most nem vettem elő a telefonom. Hideg is volt, siettem is, a kesztyűm is le kellett volna vetni, ááá... Meg a cikk is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már nincs is értelme fotózni. Mert lekapom, igen. És? Kirakom a Facéra. Igen, és? Ezer ilyen jön szembe, ha nem fizetek, az algoritmus úgyis leteker engem. Keserű szájízzel, de elengedtem.

Hazaérve mi mást, az AI-t kérdeztem a fotózás jövőjéről. Azt mondta nekem, hogy a netet elárasztó képdömpinggel nem csak mennyiségi változás történik, hanem egy kulturális fordulóponthoz is eljutottunk, melynek gazdasági, társadalmi és pszichológiai következményei is lesznek. A közízlés homogenizálódik, a vizuális kultúra elveszíti a lokális, kulturális különbségeit, jellegzetességeit. A kreativitás paradox módon szűkül, mert mindenki ugyanazokat a mintákat használja – és talán a néző majd ezt is várja el.

Persze lesznek pozitívumok is, mondja a ChatGPT optimistán. Szerinte például meg fog nőni a valódi fotók értéke, épp úgy, mint a bakelitlemezeké. Mert ugye olyan iszonyat sokan hallgatnak bakelitlemezeket...

Valami öröknek hitt dolog épp a szemünk láttára múlik el visszavonhatatlanul. Nekem pedig azóta a séta óta ott motoszkál a fejemben, hogy én meg a pillanatot mulasztottam el. Visszaléphettem volna lekapni a látványt, s ha rajtam kívül csak egy embernek is tetszett volna, már megérte volna.

Ám ahogy látod, nem maradt az írás illusztráció nélkül. Az AI-t kértem meg, hogy készítse el számodra, mit is láttam. Elmondtam neki, lerajzolta. Így megy ez. (A promptot fentebb megtalálod, próbáld ki te is, és ha van kedved, oszd meg velem.)

Végül egy kérdés. Szerinted mi a valóság? Egy fotó tőlem, vagy a generált világ? És mi lesz tíz év múlva?

© Hajdú Ervin Ottó
2026
Illusztráció: Microsoft Bing Képkészítő GPT-4o